A szombati ebéd után felálltam az asztaltól és úgy gondoltam jó ötlet, ha megsétáltatom a kutyát, aki a hátsókertben leledzik héthosszat bezárva. Mi lehet jobb annál, mint a "húsleves-rántott hús" kombót lemozogni egy kellemes andalgás keretében, a szántóföldek között bolyongva? A kutyát úgyis nevelni kell, mert normálisan úgy húz, mint a veszedelem. Meg folyton ugat ott hátul, mert nem bírja idegileg a bezártságot. Na gyerünk. Pórázt, nyakörvet előkotortam a padlás feljáróból és magamhoz vettem a kapukulcsot. No, majd gyakorolunk megint, hogy ha kinyitom a kaput, akkor nem kirohanunk ám, mint Zrínyi, hanem nyugodtság, leülsz, előreengedsz és utánam jöhetsz, ha hívlak...
Hát így is volt. A kutya majd a bőréből bújt ki, mikor meglátott. Ahogy a kiskert kapuját megnyitottam, azonnal előrenyomult. Nem akartam a pofáját odazárni, hát hagytam, hogy kibújjon, mi baj lehetne? A kerítéskapun lakat, kimenni nem tud, hiszen azért tettem a kulcsot zsebbe, hogy ki kell majd nyitnom, ha... Az eb minimál-forszázson sprintelt el mellettem, rohantában felzabálta a macskák kajáját és parádés mozdulattal nyitotta ki magának a nagykapu melletti kisajtót, amit valaki nem zárt kulcsra. A meglepetéstől elakadt a szavam.
Az első hibát ott követtem el, hogy nem néztem meg előre, hogy minden ajtó zárva van-e. A másodikat meg ott, amikor oroszlán dialektusban kezdtem elmagyarázni neki, hogy ha vissza nem jön rögtön, akkor elevenen nyúzom meg. Vagy úgy! Ezek után természetesen behúzott farokkal száguldott tovább a végtelen búzamezők felé, kitárva vizslaszívét a természet hívó szavának. Közben időnként hátrasandított, hogy lépést tartok-e még a kor kihívásaival. Mit mondjak, Cesar Millan is a fejét fogta volna. Vagy halálra röhögte volna magát milyen sok esze van - a kutyának.
Az első tábla végénél, már a fülemen is vettem a levegőt. A második után már úgy gondoltam, inkább egyék meg a tetvek ezt a rühes dögöt, meg a villám is vágjon bele, ha lehet - én meg hazamegyek. De azért csak kocogtam utána tovább. Mégse hagyhatom az anyós kutyáját csavarogni?! Alkalmi túratársam csóváló farokkal helyeselte a kitartásom és további távok megtételére buzdított. A napraforgóknál végül lassított, majd szépen bevárt. Látta, hogy most már nem maradt arra szufla, hogy kibelezzem, egyszer meg úgyis haza kell menni. Rácsatoltam végre a szereléket, miközben ő vigyorogva lihegett. Épp csak vállon nem veregetett: "Na? Milyen vót pesti gyerek?" Tényleg. Végül is... Megvontam a vállam és innentől már összemadzagolva mentünk tovább a dűlőúton, mert a következő fasor mögött csapatosan ugráltak a vetésben az őzek és anélkül már ne menjünk haza, hogy ezt is meg ne nézzük...
