Legutóbbi munkahelyem a már nem létező nemzeti légitársaságnál volt. Mindegy hogy kerültem oda és az is, hogy mit csináltam ott. Ami esetemben érdekes, hogy mi vitt rá, hogy megváljak a fizetéstől és a vele járó feladatoktól. Rövid idő alatt az alábbiakat figyeltem meg:
Először is nem volt kapitány a hídon. Viszont az utolsó matróz is azt képzelte magáról, hogy ő a kapitány. Ebből aztán az lett, hogy amíg az egyik még a zsebkendőjét is felhúzta vitorlának, a másik a háta mögött sebesen engedte lefelé a horgonyt. De mindegy is, mert a harmadik ezalatt faltól-falig tekergette a kormányt. Viszont a negyedik legalább szórta kifelé a csomagokat a vízbe... He???
Az utasok a fedélzetről vidáman mutogatták egymásnak a köröző cápákat - közben a szakács suttogva magyarázta a másodgépésznek, hogy szerinte legjobb lenne az egész bandát áthúzni a hajó alatt. Csak a baj van velük, meg a szégyen. A hajóorvos elégedetten jegyezte fel a naplójába, hogy az utolsó kikötőben a hajófenékből eltűnt az összes patkány. A távírász időnként SOS jeleket adott le, helymeghatározás nélkül... Egy ilyen hajóban az a jó, hogy végig lehet vele látogatni az összes zátonyt - csak a hegesztőnek már begyulladt a szeme. Szóval végül adtam még két hónapot magamban az első tisztnek, aztán beültem a csónakba és sok szerencsét kívántam. A gond az, hogy csak egy lakatlan sziget volt a közelben és ez a hely eléggé kiesik mostanában a forgalomból...
Még láttam a remegő távoli párában, ahogy az árbockosárban nyomorog az egész legénység, miközben bugyogva nyeli el alattuk a víz az egész rozzant teknőt, de engem már a saját problémáim foglalkoztattak. Mit fogok itt enni? És hol van még Péntek...?!
