Negyven vagyok, inkább csak leszek. Mert megélem. Sok mindent elértem, még többet nem.
Harminckilenc után is van élet. Még minden esélyem megvan rá, hogy olyan testet formáljak magamnak, amilyet csak szeretnék, bár olimpikon már nem leszek. Innentől már tenni kell, hogy ne zuhanjon össze a test, sebaj, a különbség, hogy régen ezt tudta magától. Az átpörgött éjszaka után is képes volt még egy ugyanolyat végigcsinálni, csak kellett közben egy kis napfényes strandolás a parton. Viszont mostanra a máj is bejáratódott. Az öregedés velejárója, hogy most már minőségibb piáktól leszünk ugyanolyan rosszul. A negyvenedik felé kezd feltűnni a megváltozó gravitáció. Tiniként a gatya csak a csípő körül állt meg és folyton le akart csúszni. Aztán egyre feljebb vándorol. Figyeljük meg, hogy hatvan felé már a hónaljban találjuk a tréning gatya korcát.
Még húsz év és bölcseleti korba jutok, negyven felé ideje nagy vonalakban számot vetni. Mert negyven évesen már van min nosztalgiázni. Nekem volt boldog gyerekkorom szerető szülőkkel, most én vagyok az. Lettek gyerekeim, mert nem adtuk fel. Már hozzám jönnek "Apa, apa..." kezdetű mondatokkal.
Voltam angyalbőrben, ahol sokat tanultam az emberi fajról, a létről és nemlétről. Kötöttem barátságokat, a javuk ma is tart. Lőttem az alsó széle-közepébe, robbantottam trotilt és oltottam napalmot hóval. Szorultam be tank alá, irányt kellett vennem amerre a nap süt, ez az igazi lapos kúszás. Fejbe lőttek vaktölténnyel, két órával később viszonoztam, mindketten győztesként hagytuk el a csatateret. Harcászkodtam éjjeli sötétben egy disznólegelőn, ahol szarból voltak a taposóaknák.
Jártam az iskolákat, tanfolyamokat, képzéseket, továbbképzéseket, szereztem diplomát. Vannak végzettségeim, fél marékra való. Többet felejtettem el, mint amit néhányan egész életükben megtanulnak. Mégis kétkezi munkásként élek, mert én így akarom és mert nekem így jó. Nincs státus szimbólumom és sokat jelent nekem, hogy ott tudnak leszállni a repülők amiken dolgoztam, ahol reptér is van hozzá. Atlaszként tartom a vállamon az élet terheit és a rám bízott életeket. Leginkább a családomét.
Majd negyven évesen az első, egyetlen és kedvenc feleségem még mindig velem él és hű társam a vesszőfutásban. Már nem teljesen a régi, de mindig van egy rongya, amit felvegyen. Kihívás lett a vállalható otthon fenntartása, most már kellene neki egy mosogatógép. Szült két gyereket és bár ettől megkopott kicsit a fénye, de teszi mindenki a maga dolgát. Régi hagyomány, hogy a nőnek életet kell adnia, a férfinak az életét.
Harminckilenc éves koromra megtanultam, hogy itthon az élet már a digitális világrend szerint működik - 0 és 1. Vagy munkanélküli vagy, vagy naponta többször is le kell húznod a saját bőröd. Nincsenek közbenső fokozatok, csak satufék van vagy padlógáz. Aki életben akar maradni, az megtanul driftelni. Volt Ladám és Peugeot-m - gázzal és kézifékkel is tudok kormányozni. Egyike vagyok a külföldön dolgozó magyaroknak, mégis itthon élek. A reggeli szendvicshez a kenyeret néha sok száz kilométerről hoztam tegnap, de így negyven felé már nem döbbenek le ezen napokra. Éjszaka dolgozom, nappal alszom, oviban is denevér volt a jelem.
Nincs hitelem, nem érintett a válság. Mégis egyedül én nem tudtam örülni ennek. Nagyon szar, ha neked jó egyedül, mindenki más meg véres könnyeket hullat körülötted - barátok, rokonok. Helló, hogy vagy? Borzasztóan, megint felment a frank! Hát Te? Á, nem akarod tudni... Megtanultam csendben lenni. Pedig be nem áll a szám.
Dolgoztam remek emberekkel, akiktől lehetett tanulni. Dolgoztam ócska emberekkel, akik szerették volna, ha tanulok tőlük. Vagy olyanná válok. Álltam fel és mentem haza, végleg. Nem vagyok gerincbeteg és a falitükör is jól bírja még. Viseltem maszkot - az arcomon nem láthatod, de belül üvöltenék. Megtanultam nem hallani semmit. Harminckilenc évesen tudok úgy dolgozni, hogy nem is vagyok ott. Hoztam döntéseket, amik nem bizonyultak jónak, de erőt ad a tudat, hogy én legalább a saját hibáimat követem el.
Fiatalként éreztem úgy, felnőttként szeretnék viselkedni, de még mindig gyerekes vagyok. Most a Szilveszter kell hozzá, hogy rá tudjam venni magam, hogy parókában ugráljak a kanapén a 4 éves gatyámfiával.
Mindjárt negyven vagyok és nem politizálok. Úgy éltem az életem, hogy a palettán egy sem akadt soha, aki megütötte volna a minimumot. Inkább őket kellett volna megütni. És mégis megteltek a padsorok. Minden nap egy újabb küzdelem az állam ellen, aki mi vagyunk. Mióta kiléptem a négybetűs életbe csak ülök az evezőpadon, sárga csekkekkel odaláncolva, csattog a korbács, vacak a kaja és a kapitány vízisíel. Vagy a Moby Dicket akarja.
Voltam őszinte, megsértődtek. Sokan. Már nem érdekel, mindjárt negyven leszek. Akik megérdemlik, azokat csókolom, a többi nyugodtan akassza fel magát. Elmentem oda, ahol a part szakad. Ültem már órákig cserepes szájjal radarkép előtt, üveges szemmel a magasságadatokra meredve. Nem álltam még a tönk szélén. Ültettem fát, vannak gyerekeim, nem írtam könyvet. Írogatok néha egy blogot, amit senki nem olvas és csak nekem tetszik. Segítettek rajtam, amikor nem számítottam rá. Bántottam gyengébbet, nem vagyok rá büszke. Voltam helyi hős, kemény, mint a vídia. Maradtam ágyban, csak múljon el a nap nélkülem. Számoltam bárányokat PET-scan alatt. Értem mit jelent a fájdalom, belőlem is meghalt néha egy darab. Fogtam már vérző gyerek kezét az orvosnál, akinek a sebét én okoztam. Éreztem már magam a csúcson, amikor semmi sem lehetetlen.
Akár fizettem volna, csak csinálhassam végre a hivatásom - most fizetnek, csak csináljam tovább. Már leszámoltam az összes istenekkel és még mindig keresem az élet értelmét. Még nem játszom egy hangszeren sem. Van életre szóló barátom, aki sok évvel ezelőtt magától jött utánam a csuklós busz végébe, hogy a barátom legyen és én az övé.
Még csak 39 vagyok, férfi, hetero, szeretem az életem, a családom, a barátaim. Velem baszakodhat bárki, leszarom, már hozzászoktam! Előttem jár minden ősöm. Ezer év múlva is itt leszek, csak hogy a halálba idegesítsem vele, aki a vesztemet akarja!
